Másnap hatalmasat vitorláztunk, de már érezni lehetett a változás szelét. Gyanakodva méricskéltem a nagyvitorlánkon lévő apró repedéseket - megjegyezném, ezek már kezdettől megvoltak, de a gyenge szélben ez nem számított.
Végül úgy döntött a csapat, nem kockáztatunk, és csak génuával megyünk. Épp ideje volt lehúzni, egy nagy vihar jelei bontakoztak ki. Egyelőre a génua is úgy vitt bennünket, mint a gyorsvonat, de állandóan figyeltem a parti fákat, mikor csap le az igazi. Így is majdnem elkéstem, a „tépjétek le!" kiáltásomra a fiúk derekasan teljesítettek, az pedig már az összeszokott csapatmunkára utal, hogy ahogy lekerült a vitorla, nagyjából össze is volt hajtva: nyomban rávetették magukat, másra egyelőre nem volt idő. Befordultam teljes hátszélbe, és az árboccal is úgy hasítottunk, mint ezt megelőzően.
A szél állandó, kb.80-90 km-es sebességre állt be, és mivel eltelt a délután fele, jött a forduló, irány a kikötő, hajóleadás. Akkoriban a földvári kikötőben a spiccen csak egy sor volt, oda kellett volna befordulnunk. Ez sikerült is, de elszámítottam magam, és a hajót a parttól pár méterre kezdte visszafújni az erős szél. Úgy gondoltam, lendületet veszek, és a kikötő másik felében megfordulok, de kihagytam a számításból, hogy csupán a génuával rendelkezem, így egy félig sikerült fordulóval megálltunk. Gyorsan döntenem kellett: horgony dobok és segítséget hívok, vagy magunk intézzük el a kikötést. Ez utóbbi mellett döntöttem, kockáztatva a kölcsönhajó és a magunk épségét. Bíztam a viharokban edzett csapatunkban és jómagamban.
Azonnal horgonyt dobattam, egy társamat leküldtem, kössön össze 4 mentőmellényt, egy másikat, hogy a hosszú csáklyával tartsa el a hajó farát a szikláktól, ha szükséges. Felhozattam a póthorgonyt, és az összes arra alkalmas kötelet összekötöztük, hogy minél hosszabban ki tudjam majd húzni.
Erősen sötétedett már, amikor úgy ahogy voltam, ruhástól beugrottam a vízbe, és a mentőmellények tetejére helyezett horgonnyal elkezdtem úszni a kb 200m-re lévő kikötőhely felé. A technika az volt, hogy a hajón lévők addig húzzák a horgonyokat, amíg azok elérik a felszakadási határt, én pedig kihúzom a következőt. Hosszúra nyúlt úszkálásom miatt kezdtem fázni, és megkezdődött a kihűlés folyamata.
A sötétben nem olyan egyszerű úgy leborítani a horgonyt, ahogy az ember elképzeli: a mentőmellények lelógó kötelei beleakadhatnak a horgony hegyes végébe, ami gubancot jelenthetett volna, de ezt sikerült elkerülni.
Komoly veszélyt jelentett viszont a kihűlésem: elkezdődött a reszketésem. Tudtam, - búvárkodásom során átéltem egy párszor - fogy az időm, koncentrálóképességem romokban hevert. Ekkor követtem el azt a hibát, hogy a lábam valahogy beleakadhatott a horgonykötél egy hurkába, és így szélsebesen lesiklottam a fenékre. Közben rutinosan, az orromat befogva egyenlítgettem ki, hogy ne szakadjon be a dobhártyám. Körülbelül 4m-re saccoltam a vízmélységet.
Az iszapban ülve elkezdtem kiszabadítani a lábam a hurokból. Barátomtól és egyben mesteremtől mindig azt tanultam: „mindig van a tüdőd mélyén még egy utolsó slukk oxigén, úgyhogy csak semmi pánik!" Mire a mólóhoz értünk, a fiúknak úgy kellett felhúzniuk a fedélzetre. Betakartak az összes pokróccal, de a reszketésemen már nem tudtam uralkodni.
Arra eszméltem, hogy meztelenül fekszem a sok takaró alatt, a Barátaim pedig a pénzemet szárítgatják, ami az ingzsebemben csodaképpen bennmaradt.
Balatonföldvár, kikötő 1958 (Forrás: Forteplan.hu) |
Aknai Miklós
---
A fenti írás a BCSS WireCorner és a Porthole közös cikkpályázatára érkezett.
A megjelenéstől számított 1 héten keresztül lájkolható ez az írás, a cikk alján lévő "Like" gomb megnyomásával. Ha tetszik ez a cikk, elküldheted az ismerőseidnek, így segítve hozzá az íróját, hogy a nyomtatott újság hasábjain is olvashatóak legyenek sorai.
Ha neked is van egy történeted, azt szívesen várjuk a porthole@porthole.hu -címen, vagy a "beküldés" menüpont alatt.
Aknai Miklós