Volt szabad hajó Bogláron, ha más nem is, de egy B 16 -os csak akadt. Persze motor nélkül. Becuccoltak, elindultak.

Rohadt egy idő volt, mi tagadás. Fújt az északi veszettül, csepergett az eső, mindez nyolc fok körüli levegő hőmérséklet mellett. De szép az élet, irány Révfülöp. Ahogy rendezgették a pekvancot, feltűnt: nincs meg a vödör. Keresték itt is, ott is, benéztek minden rekeszbe. Nincs és nincs. Tojni rá, majd vesznek egyet valahol. Paskolták tovább a hullámokat, igyekeztek minél közelebb jutni az északi parthoz, reménykedve az ottani jobb világban. Pálköve környékén, jól átfagyva, átértek. Megpillantván az uszálykikötőt, jött a felismerés: ott a kocsma! Jó meleg kaja, iható bor, és egész évben nyitva van. Kihagyhatatlan, kötelező megállni.

Ahogy csúsztak befelé az öbölbe, észrevették, hogy a földnyelv hegyén egy óriási szemétdomb éktelenkedik. Van ott sitt, gumikerék, deszkák, szétrohadt afrikmatrac, döglött kutya, rozsdás vasdarabok, szóval minden, ami kell. És a legtetején egy műanyag vödör! Kiszúrták.

Kikötöttek, ettek ittak jól mulattak, majd indulásnál akció vette kezdetét. Ahogy csurogtak kifelé, Vígh Laci kiállt az oldalvantnihoz, és a csáklyával lehalászta a vödröt. Amint az utastérbe lódította, szemügyre vették a zsákmányt. Teljesen jó, drapp, kemény nejlonvödör, a pereme ugyan néhol törött, de kit érdekel. Ez kell nekünk, nevet is adtak neki: Don Pedreo la Costa de Vedró! Lett hát vödör, és ez volt a lényeg. Mert ugye egy hajón, vödör az kell.

Történt aztán még számtalan kaland a túrán, de ez a hét is elmúlt. Aztán a következő nyár is, meg a többi is. Harminc év alatt megváltozott a világ. Levitézlett a kölcsönzős korszak, szakadt, lerüffölt teknők helyett, büszke Sudárral szelem a Balatont. Nem a vasútállomás illemhelyénél állunk sorba reggelente, hanem a kényelmes vizesblokkokban szitkozódunk, ha nem elég meleg a víz. Ilyenek vagyunk, de ez más történet. Egy valami viszont megmaradt. A vödör. Azóta is a RHEA nagy becsben tartott kincse. Egyszer azonban majdnem ebek harmincadjára került.

Pár éve, egy csendes, verőfényes péntek délután, Badacsonyi hétvégére készülődtünk Földváron. A Rhea legénységét Imre barátom, a nagy fia, annak felesége Orsi, kétéves gyermekük, valamint szerény személyem alkották. Az orrfeszítőnél monyoltam valamit, mikor Orsi megkért, hogy hozzak neki forró vizet. Visszafelé kolbászoltam a vizesblokktól, mikor a stég közép tájáról kiabáltak, hogy menjek már oda valamit segíteni. Feltettem a félig telt vödröt az orrfedélzetre az árboc tövébe, majd elsétáltam oda, ahol szólítottak. Jó tíz perc alatt végeztem is a valamivel, amire már nem emlékszem. Mikor visszaértem a Rheához, Orsi kérdezte, hogy hol a forró víz. Mondtam, hogy már meghoztam. Hozzá viszont nem került. Se a víz, se a vödör nem volt sehol. Hova a fenébe lett, el nem tudtuk képzelni. Mindegy, felkaptam a másik vödröt (zöld színű lévén, Grűn a bádogos nevezetűt), és hoztam a kért lötyit. Lassan el is készültünk a cuccolással, de Don Pedro la Costa de Vedró se égen se földön nem volt. Nem értettük a dolgot.

Ekkor csörgött a telefonom. A Wincellérről (másik Sudár, akikkel együtt terveztük a hétvégét, és a mellettünk lévő helyen áll Földváron) hívott a kapitány, hogy már majdnem Szárszónál andalognak, és most vették észre, hogy az árboc tövében van egy idegen vödör, félig vízzel. Részint nem tudok - e róla valamit, részint mikor indulunk már végre utánuk, mert igen csak punnyad az a kevés szél is, ami még maradt.

Öntsétek ki a vizet, jól tegyétek el, vigyázzatok rá, hisz ő az én kedvenc vödröm a „Don Pedro la Costa de Vedró" !

Merlin!

---

A fenti írás a BCSS WireCorner és a Porthole közös cikkpályázatára érkezett.
A megjelenéstől számított 1 héten keresztül lájkolható ez az írás, a cikk alján lévő "Like" gomb megnyomásával. Ha tetszik ez a cikk, elküldheted az ismerőseidnek, így segítve hozzá az íróját, hogy a nyomtatott újság hasábjain is olvashatóak legyenek sorai.

Ha neked is van egy történeted, azt szívesen várjuk a porthole@porthole.hu -címen, vagy a "beküldés" menüpont alatt.   

Gelencsér György (Merlin)