Bessenyei György (1746 körül - 1811) megindító szavait idézem záró írásom címében. Elérkeztünk túránk utolsó napjához. Mi férhet még bele? Nem sok. Minél többet látok e csodálatos tájból, annál inkább érzem, hogy még mennyi szépség marad rejtve előttem

Az efféle verőfényes napot a Jóisten is túrázáshoz teremtette. Induljunk hát neki! Olyan területre hatolunk be, ahol még sohasem jártunk. Elővesszük a hajózási térképet, bekapcsoljuk a GPS berendezést, és uccu - neki fakereszt!

„Napsugárban, holdsugárban, Bús-fekete éjszakában. Vérözönben, sártengerben Aludj Hunia királya! Napsugárban, Holdsugárban, Kéklenyércnek Szentvasában, nyugodjon a Gilgames-vér csillaga! Kihez felért rabszolgának, sóhajtozó gályarabnak, keresztekre felfeszítettek jajszava!”

Jókai Mór örök érvényű mondatai jutottak eszembe. De ne szaladjunk előre.

„… Melyen hold nyugszik, és álom terem.” Juhász Gyula utánozhatatlan szavai csengenek fülemben. S ahogy visszagondolok túránk második napjára, valóban: a Tisza páratlan és egyedülálló.

... temessék a fejedelmet föld alá, víz alá,napsugárba, holdsugárba, fekete éjszakába. Maga, aki eltemette se mondhassa, hova temette!