Ahogyan az a boldogság nagykönyvében meg van írva. Indult is a parti villasoron a séta - ami beton és fekvőrendőrök helyett furamód murvával volt borítva, pedig a nyári mezítlábazás legfőbb kihívása a kiszámíthatatlan kőélek helyett már legalább 15 éve az útszéli fűsávra kényszerítő talpégető forróság. A szántódi alsó út az elmúlt 30 évben rengeteg hasznos dologra tanított meg a szemeteszsákok éjszakai szakadási határértékétől kezdve a nyírfák barkájának égési tulajdonságain át a Ladák hajnali gyorsulási és féktávolságainak felmérhetetlenségéig, így például arra is, hogy a fűben papucs nélkül trappolni nem érdemes, mert ott is megbújik az esőhordta murva, illetve hogy begörbített lábujjakkal külső talpélen járni egyáltalán nem szexi, ám jelentősen csökkenti a kövekkel érintkező bőrfelületet. A csimpánzlépést sokat mostanában nem gyakoroltam, de szerencsére a test emlékszik - meglepően jól és még meglepőbben sok mindenre...

Na de vissza a partra, mert amúgy idilli a villasoron a séta. Földvár irányába indulva a házakban emberi zajnak nem volt semmi nyoma: a meleg, augusztusi délutánban sem fűnyíró, sem RiseFM, csak a szél és a falevelek. A házak közötti lejárók végén zöldült a nádas, kékült a Balaton, narancsult a Nap - jól ismert nyárvégi mindennap. A murva után a következő meglepetés a szabadstrand előtt kb. 300 méterrel ért: kedvenc házam kerítését, levendulákkal és fűzfával keretezett előkertjét álmomban is bármikor lerajzolom, de a telekről Tihany közelebb, előtte a nádas pedig szélesebb szokott lenni, és még soha nem állt ki abból a nádasból finoman hátrafele hajló árbóc...

A világ legtermészetesebb mozdulatával nyomtam le a kertkapu kilincsét. A ház jobb oldalán a kerítés mellett a málnabokrok alatt menta, a fűzfák árnyékában méteres rozmaring, mellette kakukkfű szőnyeg. Tovább a telek parti végéig orgonasövény, a ház oldalában félfalnyi tearózsa, a fűben nevető százszorszép. A baloldalon két fa között a függőágyban alvó férfialak szemébe húzott Pampalini kalapban, alatta kifejlett weimari vizsla hever, a víztől néhány méterre a parton pedig kedvenc Balaton szeletem a földvári kikötőtől a Szántódi-öblön át a tihanyi Csúcs-hegyig tartó háttere előtt piros-fehér-kék csíkos napozóágyban őszkontyos nő félig törökülésben, mezítláb, hosszú ujjú, fehér, a szoknyarész alsó 20 centijében színes virágmintás nyáriruhában, hatalmas napszemüvegben. Mellette egy fél tál eper, citrom gerezdekkel telinyomkodott nyakú ásványvizes palack, az ölében könyv: vastaggerincű, apróbetűs regény. A léptek hallatán felnéz - az álla, a szája, az orra mind-mind ismerős, de csak amikor feltolja a napszemüvegét, és barnára sült, sokráncos mosollyal a szemembe néz, áll össze a kép: 30 év múlva esedékes tükörbe tekintek az északi part fölé kúszó Nap boldog fényében.

9:41-kor a szőnyegen hasaló napkockákba meredve megválaszolatlanul ömlöttek belőlem a kérdések: hogy eszi a lecsót a sziesztázó kalapos, tojással vagy erős paprikával? melyik lekváromat szeretik jobban az unokák, a meggyet vagy a málnát? hogy hívják a vizslát? melyik évben ültem fel a VO70-esre és mikor ettem az Alinea-ban Achatz-nál? mire cseréltem végül az oldtimer kabrio mazdát? hány év telt el azóta, hogy beutaztuk a gyerekkel hármasban Dél-Amerikát? megkaptam -e könyvtárszobának a ház mindignapos sarkát? és hogy lehet olyan mély a víz a déli parton, hogy a 30-as cirkálónk a telek végében áll...? 

Giccsbe hajló ábránd, idilli jövőkép, profetikus látomás. Vagy szimplán a teraszajtón beköszönő 76 km/h szél kívánta ma reggel pont a REM szakaszban felhívni magára a tudatalattim figyelmét.

Fotó: Szutor Ferenc

Kovács Éva